törő hírek: barna megcsinálta a billentyűszólót az ominózusra!!!! az ilyen pillanatokért éri meg tíz éve szopni ebben a zenebizniszposványban. egy igazi zenész/'sztár'hangmérnök komolyan veszi a mi kis szarunkat, és nekiül, és nem kirázza csuklóból (pedig úristen, milyen zseniális volt az első kétszáznegyvennégy letörölt próbálkozása is), és folgalkozik vele, és az egész teljesen más dimenzióba kerül. ilyenkor sajnálom, hogy nem vagyok zenész, csak hangszertulajdonos.

most tök jó nekem, hogy én vagyok, és ezt fontosnak tartom rögzíteni, hogy legyen hivatkozási pontom később. na jó, annyi talán belefér, hogy egy aranyos mosolygós aprókicsi lányka szóba állt velem, a pofám és testi adottságaim ellenére. de most több nem, nehogy aztán ne legyen belőle semmi se. közben beugrott az álmom körvonala is, elég durva meg morbid, kicsit kegyeletsértő, úgyhogy mégse írom ide. nagy vonalakban a választásról szólt, és bátorság kell, hogy túljusson az ember a kapun, de ha rámozdul, van esélye, hogy nem lövik le. oktatómozi éjjel háromkor. (amúgy front van, vagy mi? két napja megint rosszul alszom, éjjel felébredek, és nyugtalankodom.)

ma koncert van. megint lesznek huszonhárman.

amúgy szavazás. hiszünk abban, hogy két oroszlán jegyű nem fér meg egymás mellett? (több infó nincs, babona végett.)

mi ez a sok oroszlánság itt ma?

gloria, premier, őszi szonáta. tisztább lenne a kép, ha ugyanilyen pasifilmek is lennének.

"vajon az én szenvedésem az ő titkos boldogsága?" és ha ez kölcsönös? egészségtelen helyzet, valami történjen (és most határozottan valami jóra gondolok).

át kéne mennem apámhoz, leülni, és megbeszélni? mi a garancia, hogy nem folyik vér a végén? soha ne mondd, hogy soha, tudom, persze.

ma maúgy a vedd kezedbe sorsod csatakiáltás jegyében társ után néztem onlájn. hát nincs olyan, aki kedvéért akér egy pohár tejért is kimennék a konyhába egy hideg februári reggelen. mik az opcióim ezen kívül? frusztráló, hogy ha végre mennék magamtól, akkor meg nincs hova lépni.

ez a blog...nagyon jó ötletnek tűnt. az első egy hónapban működött is, és nagyon nagy hasznát vettem. aztán valahogy elkezdtem hazudni...nem, ez nem a jó szó. de valahogy félrement. vagy az is én voltam? tényleg ott szorított a cipő? az a baj, hogy túl komolyan veszem magam, és túl komolytalanul ezt a blogot. pedig meg kéne találni az egyensúlyt.

nyolc hónapja tart ez a terápia pszicholánnyal. volt egy nagyon gyors felszálló szakasz, amikor egy csapásra sikerült a kócokat kifésülni. aztán megakadt. aztán jött a szakítás, aztán újra megindul. és örültem, hogy milyen nagy lépésekkel haladok előre. milyen elégedett voltam, hogy sokkal inkább tisztában vagyok magammal, mint a legtöbb ember. aztán most megint nagy a dzsungrl, és nem igazán értem, mi folyik.

jegyzet pszicholánynak. a múltkori macskával kapcsolatos megjegyzésem tényleg a macskáról szólt. nem kell belemagyarázni semmit. most úgy érzem, hogy van egy alapvető közös vonásunk. ő beleszületett egy szituációba, amiből nem tud kitörni, nincs választása. 100 négyzetméteren köröz hat éve, halálra van szeretve, de nem mehet k iaz ajtón. néha szívesen szélnek ereszteném, de féltem, hogy baja lenne, ha kikerülne a városba. vajon nekem is bajom lenne, ha valahogy kierőszakolnám magamból a bűntudatot, és megpróbálnék a saját szám íze szerint élni, és nem másnak megfizetni a penzumot az elrontott életéért? kurva nagy aranykalitka, és a rács mindkét oldalán ugyanolyan szar minden résztvevőnek. és persze a macska nem tudna megállni a saját lábán, sose kellett, nem ivódott bele. és én meg tudok?

undorodva gyűlölöm ákost, a művész urat, de igaza van ebben a hűség a legkegyetlenebb béklyó-hülyeségben.

egyébként hálával tartozom pszicholánynak, hogy hajlandó volt kérdésemre egyenes választ adni, miszerint nem vagyok bipolár. nagyon kellett hallanom.

szeretnék egy értelmes kapcsolatot egy értelmes lánnyal, aki nagyon szeret engem. aki talál bennem valamit, ami megkülönböztet számára mindenki mástól. amitől különlegesnek érezhetem magam. szeretnék végnélküli beszélgetéseket, nagy ágyjeleneteket. olyan kapcsolatot, amibe belefér egy pofonváltás utáni mégnagyobb egymásra találás. nem tudom jól megfogalmazni. olyat, ami eleve el volt rendelve. csak mennek a napok, és fásulok, meg butulok. nem akarok odáig eljutni, hogy összeálljak akárki jöttmenttel, csak hogy legyen. és nem akarom azt se, hogy velem összeáll valaki csak úgy, hogy legyek.

ez is egyébként, megőrülök ettől a kérdéstől: és mit érez? erről milyen érzés jut eszébe? milyen? semmilyen. érezni...feminin dolog. értékelni, és elemezni kell. nem érezni. szégyen érezni. azt csak unatkozó hobbidepressziós milliomosok szoktak. beszélni róla meg pláne.

ma gena rowlands-délutánt tartottam. gena rowlands. a nő. aszondják, érdemes apró célokat kitűzni. hát az enyém ez: szeretném megérni az ötvenedik évemet, hogy esélyem legyen egy ilyen nőre. kész, halálosan szerelmes vaygok. még idősödően készített filmjeiben is elképesztően fiatal, szuggesztív és minden isten. az ember nem tehet mást, mint hogy a hatása alá kerül. új nőideálom van.

jót sétáltam ma, egészségügyit. körút dunától-dunáig. fizikailag tünetmentes vagyok. olvastam kicsit szigeten, két part között, vákuum, üres akarok lenni, odamegyek. nem nyomaszt ott semmi se budáról se pestről.

elégtételt azonnal, minden sérelemért, amikor nem én vagyok nyerőben. a büntetés nem elég. teljes megsemmisítés.

nem borzasztó ez?

na és ha már így zárt ajtók mögött.

én nem értem. ha van valami, amit istennek nevezhetünk, akkor most vagy következetlen, vagy a legnagyobb karácsonyi csomagot még dugdossa, mert azt hiszi, ez olyan kurvára jó vicc.

szóval. szerintem bizonyos embereknek halva kellene (ett volna) születniük. az van, hogy kurvára rohadtul nem jó élni, egyáltalán, csak az a rohadt életösztön ugye visszatartja az embert az öngyilkosságtól. úgyhogy menet közben már nincs kiszállás, de akkor az ilyeneknek miért nem kegyelmez meg már rögtön az elején? vagy valószínűleg tanulnivalóm van, de én képtelen vagyok odafigyelni. annyira nem mennek a dolgaim, hogy csak na. kezdek az anyámra hasonlítani, többre hivatott, többet érdemelt volna, ez lett. nincsenek csodák, bassza meg.

nem igaz ez az egész, nem hiszem el. megint itt a torokrák a torkomban.

úgy döntöttem, hogy kiszedem a blogot a publikusok közül. zavar, hogy boldog-boldogtalan betévedő olvasgatja, és ítélkezik (paranoia). úgyhogy ez az utolsó public ennánszment. a legközelebbi már titok lesz.

nagyon fáj a fejem.

van olyan, hogy kéne írni, szavakba kéne sorolni, de. amúgy kívülről állom a sarat, senki meg nem mondaná. mindenhez jó kép van vágva, szó se róla. aggyá ennem, éhes vagyok, tankoljál meg, kiürültem, varrjá meg, elszakadtam, a sok tárgy ezt mondja. vegyél belém új elemet, segíts most. hej, te bunkócska.

kiegészítés: megvan a kulcsszó: bűntudat. most nincs igényem rá, hogy kifejtsem, de mérget veszek rá, hogy lesz. szóval bűntudat, nonstop, halkanhangosanhangtalanulzümmögvezakatolvasusogvafeketénfehérenátlátszóanláthatatlanuldesosealábbhagyva. jaja. olcsóbb lett a kenyér, feleim, örvendjünk vala.

ez nem volt sportszerű. tudnivaló, hogy két gyomros között illik megvárni, amíg az ellenfél legalább térdre tud emelkedni. én így nem játszom.

szóval a miskolci zálogházas rokker végső érvét idézve: lépjél szarba.*

*kiegészítés: nem egy specifikus valaki, hanem csak úgy bele a pusztába. néha úgy érzem, húzza a kötelet, hogy higgyek benne. hát ez szar taktika öregem, magad is beláthatod.

mostanában bizonyos brenner józsef novelláival kelek-fekszem. egymást boldogítva, apa és fiú, a kálvin téren, tor, mesék, amelyek rosszul végződnek (második), péter levele, és így tovább. olyanok, mint a facsavar. semmi kurfli, és mennyire nagyszerű. egyik-másik olvasása közben előkerülnek kölyökkori díszletek a szekrény aljáról.

eltöprengtem kicsit a régi házunk kellékein (lakók). mancinéni, csoknyainéni, martonnéni, jenőbácsi, popperék, csupa ősöreg kövület, az én játszóterem, ide egy sportszeletért, oda egy kis levesért, amoda csak úgy jártam. egyik se él egyébként már, hehehe, öregek között nőttem föl. tele van hullával a fejem. muhaha.

amúgy jó lenne bizonyos pakkoktól megszabadulni végleg, verbálisan is. például ugye, hogy igenis nagyon szerettem volna rendes kapcsolatot az apámmal, ami ugye eleve ki volt zárva, és eddig sose fogalmaztam meg magamban. jó lett volna együtt csinálni dolgokat. csak mert múltkor összefutottam az öreggel, ugyanaz a gyomorbaverés, enyhe remegés, de aztán megpróbáltam kívülállóként ránézni, és végül is egy igen pedáns, jóképű (baszki, anyám-apám jóképű/széparcú ember, engem a postás hozott?), teljesen ártalmatlan, jámbor külsejű férfi, kicsit öregszik, sag schon. és egyszer csak beugrott, hogy tulajdonképpen a kurva életbe, hogy sose volt lehetőség arra, hogy szeressük egymást (elsősorban én őt), fel kéne hívni, de abból megint csak üvöltözés lenne. szóval jó lett volna megismerni őt. sőt, erősebben fogalmazok: nagyon szerettem volna megismerni. kocsit baszkurálni, bringázni járni, szotyizni meccseken, meg még a faszom tudja. anyád egy riherongy, újabban ez anyád mentalitása? most mondd meg, ha választhatnál, kinél szeretnél lakni?* meg a bírósági papírok tömkelege, ez volt helyette, nem gond, nem dráma, csak sajnálom. az volt a fura, hogy ahogy ezt ott megfogalmaztam magamban a sarkon, egy pillanatra mintha könnyebbnek éreztem volna magam. (egyébként továbbra is törvényileg tiltanám a csonka család egyke státuszt, de ez mellékes.)

(*erre a kérdésre egyébként idegen terepen, két tűz között mit felel a gyerek? eltaláltad, bepisál, rögtön az első éjszaka, meg migrének törnek rá, szeva, doktor szpokk.)

(pedig én megpróbáltam pozitívan, colgate-mosollyal, isten látja lelkem.)

egy szó: picsába (ismétlem magam. minden ismétlődik)

megvan az a jelenet az annie hall-ból, amikor alvy singer megint a rákokat próbálja összefogdosni, ezúttal a hosszú combú 'másféle' csaj társaságában (miután annie-vel szétmentek)? ahogy belenéz a kamerába a jelenet végén?

egész pontosan így érzem magam. lennék hímnős bárcsak, ó éli, éli, mért hagytál el engem.

tulajdonképpen néha van az az érzésem, hogy ha külsősként futnék össze magammal, akkor marhára tepernék, hogy jóban lehessünk.

aztán meg ott van az a tendencia, hogy ha valamivel nem boldogulok, elengedem a gyeplőt, és valakirt megkérek, hogy vegye át, én meg szorítok. a mindennapjaim viszont a bőrömre égtek, kicsit oda is kozmáltak. talán ezért nem megy a lájf-projekt igazán.

when buddha meets j.c.